Ünnepre hangolódás...

Úgy hívjuk, a szeretet ünnepe... és mit szeretünk? A tárgyakat. A családunk és barátaink helyett. Azok helyett, akiknek mindenek felett törődésre lenne szükségük. Mégis csak az ajándékokkal, csillogó plázákkal, a rohanással vagyunk elfoglalva. Pedig ez a szeretet ünnepe...legalábbis annak hívjuk. Pedig nem az. Már nem. Sajnos.

Nem mutogatok, én is ebben a kutyaszorítóban vagyok. De vajon hogy lehet szabadulni? Lehet egyáltalán?

Keresem a megoldást, és az adventi készülődés szerencsére ráébreszt néhány dologra...

Úgy érzem lehet és kell tennem/tennünk azért, hogy ne erről szóljon az ünnepi készülődés.

Persze dobálhatnátok, hogy miért csak ilyenkor papolunk odafigyelésről, törődésről, mikor ott az egész év. Nos, igazat kell adnom, annak, aki ezt vágná a fejemhez. De talán mégsem... mielőtt ezt tenném, csak arra kérném, nézzen a saját lelke mélyére, hogy ő maga, mennyit segített, mennyit figyelt másokra, törődött az embertársaival....

Sajnos egész évben rohanunk, mind. Ez tény. Száraz, szomorú tény. Ilyenkor is. És hangoztatjuk, hogy milyen fontos a szeretet, a család... Az. 

Illetve az kéne, hogy legyen. De hogyan csináljam? Hogyan legyek más, hogyan adjam meg másoknak, amire mindenkinek szüksége van? Nem csak most, mindig... De mivel sosem érünk rá, legalább ilyenkor. Nem ajándékot. Nem olyat, ami pénzbe kerül.

Ölelést, segítő kezet, csendes figyelést, hallgatást, mosolyt, kedves szót, biztatást, dicséretet. 

Talán ezek mind fontosabbak bárminél, amit zizegős papírba csomagolva kapunk. 

Azt hiszem, lassan kezdem érteni, mi az ajándék... 

Egy forró tea mellett eltöltött röpke óra a legkedvesebb barátnőiddel, egy ölelés bármelyik barátodtól, csak úgy. Ok nélkül. Egy jó beszélgetés az ismerőseiddel, családoddal. Akár egy jó vitatkozás/veszekedés a pároddal, hogy aztán hozzá bújhass vigasztaló ölelésért. Egy nehezen szervezett találkozó egy rég látott baráttal. Amikor őszintén kérdezed valakitől azt, hogy érzi magát, mi történt vele, mert érdekel, és amikor tőled ugyanezt kérdezi valaki. Mind ajándék... emlék, élmény. Azok az együtt töltött órák, a legnagyobb ajándékaink. A szürkeségben is szívderítő, ha emlékük az eszembe jut. Ezek a pillanatok, úgy érzem egyre többet érnek, mint a bevásárlás, vagy ajándéküldözés bármelyik zsúfolt bevásárlóközpontban.
Ünnep az is, ha találkozom a nagy rohanásban azokkal, akik fontosak nekem, ha az adventi forgatagban jut idő a nevetésre, egy forralt borra...
Talán ettől lesz szép? 

Hogyan lehetne egy ünnep békés, ha esélyt sem adunk magunknak, hogy jusson időnk egymásra? Annyi kérdés és gondolat kavarog bennem ilyenkor. Nem tudom... tényleg nem tudom, hogy lehetne mindezt valóra váltani, hogy ne csak szavak maradjanak. 

Itt nincs helye nagy bölcsességnek, idézetnek. Mind nyugtalanok vagyunk, keressük a megbékélést a világgal, keressük a szeretetet, és azt hiszem, mindenben ott van. Mindenben, amit feleslegesnek, esztelennek, időpazarlásnak érzünk a nagy Rohanásban. Pedig ott van. Azt hiszem meg kéne tanulnom (tanulnunk) megengedni, hogy a csodák, a szép pillanatok megtörténjenek. Akkor is, amikor nincs rá Idő...

Advent :-)

Az idei adventi "koszorúm". Az inspiráció egy őszi kiránduláson gyűjtött zúzmó és egy farönk szelet volt. A természetesség és a letisztult egyszerűség vezetett a kreatívkodásban. Az alkotás eredménye ez lett: :-) 

Őszi beszámoló...

Csodaszép ősz van a hátunk mögött... Itt van néhány pillanat, amit nagyon szerettem:

Cumulonimbus arcus... a viharvadászok gyöngye :-)  

Októberi levendula :D

őszi Pécs... Imádtam!

Októberi hajnal a város felett

Hamisítatlan novemberi reggel

Véradók napján, az idei utolsó véradáson... :-) 

Fügecsoda :)

Pécs (és környéke is) sajátos klímájával lehetővé teszi nekünk, hogy élvezzük a mediterrán éghajlatra jellemző finomságokat. Egyik ilyen kedvencünk a füge (lat.: Ficus carica). Nyáron ugyan még nem, de az ősz beköszöntével a gyümölcs lassan beérik. 
Egészséges nasi, vagy reggeli? Nálam abszolút sláger ebben az időszakban a fügés joghurt natúr zabpehellyel.
Egy horvátországi nyaralás alkalmával Dubrovnikban ,az óváros piacán az őrült melegben, ököl nagyságú fügéket találtunk. Persze egyikünk sem bírt ellenállni neki. :) Szinte szétesett a kezünkben, annyira érett volt, no meg pont ilyen édes is. Akkor döntöttük el, hogy ilyet bizony mi is szeretnénk a "mediterrán éghajlatú" kertünkbe. Így hát azóta saját kis fügefánk van, ami idén csodaszép gyümölcsöket produkált. :) 
Ha tudtok szerezni, ezt a kombinációt mindenképp próbáljátok ki! :) 
Egyébként a füge ismert kalcium, kálium és B vitamin tartalmáról, így amellett, hogy finom, hasznos anyagokhoz juttathatjuk a szervezetet! :)

Zsákos... nem Frodó...Levendula :)

Ez történik, ha előkerülnek a levendulamintás, mindenhonnan beszerzett anyagok, és leülök anyu varrógépéhez... :)

Levendulás... :)

Na jó, csajok!
Levendulázzunk! :D ;)

:D Egy kis humor

Öntözőkannában... :)

A gyűjtemény

Virágzik a lila álom

Csokorban

Mamánál... :)

Levendula és zab? Miért ne? :)

Egy rakás szárított csokor

Levendula a lakásban :)

és a gyorsan fogyó Levendulás süti ;)

Motoros délután :)

Augusztusi szombat délután, a forróság már hanyatlóban, a Nap a horizont felé kúszik. Lassan útnak indulnak.. A csillogó fekete erőgép már ismerős duruzsolása csapja meg a lány fülét. A bukó csatjának recsegése, a lábtartók kattanása, mind a rituálé részei. Egyetlen dolgot sugallnak, motorra szálltak... Felült a férfi mögé, magához szorította és mélyet szippantott a benzin és a meleg nyári levegő megnyugtató elegyéből. Egy érzés uralkodott el a végtagjain, valami megmagyarázhatatlan, ami annyit jelent, hogy imádja a motorozás élményét.
Tompa, lassú bizsergés járta át az egész testét. El fog indulni a gép... a két henger zenéje, akárcsak valami klasszikus zene. Pontosan megalkotott ritmusban, szabályosan, mélyen dübörgött a motor. Hűs menetszél csapott az arcába, és csak bámult. Élvezte, ahogy suhannak a még forróságot ontó aszfalton. Aratás, frissen vágott búza, napraforgó édeskés illata szűrődött a plexi alá... hamisíthatatlan nyár. Az úton egy lélek sem volt, csak a szabadság. Nem szerettek száguldozni, most sem tették. A lánynak az igazi bódultságot a gép ereje, nyomatéka jelentette. Az, hogy tudta, s néha, ha megálltak érezte a gyorsulást, a robbanékonyságot, hogy mekkora erőt uralnak, mind jobban hatott rá, mint a félelmetes sebesség. Lassan bekapcsolódtak a város ereinek lüktetésébe. Pirosat kaptak, bosszantó, de egyben jó alkalom arra, hogy a lábait kicsit megnyújtóztassa, felnyissa a plexit és hallgassa a gép doromboló hangját. A távolból egy sivító sziréna hangja ütötte meg a fülét, tudta, hogy most baj van valahol. Sietnek. Nagyon. Veszélybe került egy élet. Belegondolt már sokszor, milyen gyorsan, egyszerűen, és végzetesen jöhetne a halál. Nem véd még egy karosszéria sem... De lehet-e így élvezni a pillanatot, ha a végen töprengünk? Az ilyen jellegű gondolatait gyorsan elhessegette minden alkalommal. Zavarta a szabadság élményét. Egy mentő... szirénázik, száguld. Siet. Iszonyúan. Mert baj van. Gyorsan, sorolj a külső sávba! -szólt előre izgatottan a férfinak. -Adjunk nekik szabad utat! Szükségük van rá!
Egy apró mozdulat a gázkarral, tompa dübörgés, a motor meglódul és már szabad a pálya. Elsuhantak. Villogva. Sietnek valahová. A lány a mellkasához érintette két kitartott ujját és szerencsés utat kívánt nekik.
A lámpa már zöldre váltott, újra elindultak, belefonódtak a város útjainak kavalkádjába. Lassan megérkeztek, a kulcs elfordult, a motor most csendes. Várja a holnapot...