Tompa, lassú bizsergés járta át az egész testét. El fog indulni a gép... a két henger zenéje, akárcsak valami klasszikus zene. Pontosan megalkotott ritmusban, szabályosan, mélyen dübörgött a motor. Hűs menetszél csapott az arcába, és csak bámult. Élvezte, ahogy suhannak a még forróságot ontó aszfalton. Aratás, frissen vágott búza, napraforgó édeskés illata szűrődött a plexi alá... hamisíthatatlan nyár. Az úton egy lélek sem volt, csak a szabadság. Nem szerettek száguldozni, most sem tették. A lánynak az igazi bódultságot a gép ereje, nyomatéka jelentette. Az, hogy tudta, s néha, ha megálltak érezte a gyorsulást, a robbanékonyságot, hogy mekkora erőt uralnak, mind jobban hatott rá, mint a félelmetes sebesség. Lassan bekapcsolódtak a város ereinek lüktetésébe. Pirosat kaptak, bosszantó, de egyben jó alkalom arra, hogy a lábait kicsit megnyújtóztassa, felnyissa a plexit és hallgassa a gép doromboló hangját. A távolból egy sivító sziréna hangja ütötte meg a fülét, tudta, hogy most baj van valahol. Sietnek. Nagyon. Veszélybe került egy élet. Belegondolt már sokszor, milyen gyorsan, egyszerűen, és végzetesen jöhetne a halál. Nem véd még egy karosszéria sem... De lehet-e így élvezni a pillanatot, ha a végen töprengünk? Az ilyen jellegű gondolatait gyorsan elhessegette minden alkalommal. Zavarta a szabadság élményét. Egy mentő... szirénázik, száguld. Siet. Iszonyúan. Mert baj van. Gyorsan, sorolj a külső sávba! -szólt előre izgatottan a férfinak. -Adjunk nekik szabad utat! Szükségük van rá!Egy apró mozdulat a gázkarral, tompa dübörgés, a motor meglódul és már szabad a pálya. Elsuhantak. Villogva. Sietnek valahová. A lány a mellkasához érintette két kitartott ujját és szerencsés utat kívánt nekik.
A lámpa már zöldre váltott, újra elindultak, belefonódtak a város útjainak kavalkádjába. Lassan megérkeztek, a kulcs elfordult, a motor most csendes. Várja a holnapot...
