Nem mutogatok, én is ebben a kutyaszorítóban vagyok. De vajon hogy lehet szabadulni? Lehet egyáltalán?
Keresem a megoldást, és az adventi készülődés szerencsére ráébreszt néhány dologra...
Úgy érzem lehet és kell tennem/tennünk azért, hogy ne erről szóljon az ünnepi készülődés.
Persze dobálhatnátok, hogy miért csak ilyenkor papolunk odafigyelésről, törődésről, mikor ott az egész év. Nos, igazat kell adnom, annak, aki ezt vágná a fejemhez. De talán mégsem... mielőtt ezt tenném, csak arra kérném, nézzen a saját lelke mélyére, hogy ő maga, mennyit segített, mennyit figyelt másokra, törődött az embertársaival....
Sajnos egész évben rohanunk, mind. Ez tény. Száraz, szomorú tény. Ilyenkor is. És hangoztatjuk, hogy milyen fontos a szeretet, a család... Az.
Illetve az kéne, hogy legyen. De hogyan csináljam? Hogyan legyek más, hogyan adjam meg másoknak, amire mindenkinek szüksége van? Nem csak most, mindig... De mivel sosem érünk rá, legalább ilyenkor. Nem ajándékot. Nem olyat, ami pénzbe kerül.
Ölelést, segítő kezet, csendes figyelést, hallgatást, mosolyt, kedves szót, biztatást, dicséretet.
Talán ezek mind fontosabbak bárminél, amit zizegős papírba csomagolva kapunk.
Azt hiszem, lassan kezdem érteni, mi az ajándék...
Egy forró tea mellett eltöltött röpke óra a legkedvesebb barátnőiddel, egy ölelés bármelyik barátodtól, csak úgy. Ok nélkül. Egy jó beszélgetés az ismerőseiddel, családoddal. Akár egy jó vitatkozás/veszekedés a pároddal, hogy aztán hozzá bújhass vigasztaló ölelésért. Egy nehezen szervezett találkozó egy rég látott baráttal. Amikor őszintén kérdezed valakitől azt, hogy érzi magát, mi történt vele, mert érdekel, és amikor tőled ugyanezt kérdezi valaki. Mind ajándék... emlék, élmény. Azok az együtt töltött órák, a legnagyobb ajándékaink. A szürkeségben is szívderítő, ha emlékük az eszembe jut. Ezek a pillanatok, úgy érzem egyre többet érnek, mint a bevásárlás, vagy ajándéküldözés bármelyik zsúfolt bevásárlóközpontban.
Ünnep az is, ha találkozom a nagy rohanásban azokkal, akik fontosak nekem, ha az adventi forgatagban jut idő a nevetésre, egy forralt borra...
Talán ettől lesz szép?
Ünnep az is, ha találkozom a nagy rohanásban azokkal, akik fontosak nekem, ha az adventi forgatagban jut idő a nevetésre, egy forralt borra...
Talán ettől lesz szép?
Hogyan lehetne egy ünnep békés, ha esélyt sem adunk magunknak, hogy jusson időnk egymásra? Annyi kérdés és gondolat kavarog bennem ilyenkor. Nem tudom... tényleg nem tudom, hogy lehetne mindezt valóra váltani, hogy ne csak szavak maradjanak.
Itt nincs helye nagy bölcsességnek, idézetnek. Mind nyugtalanok vagyunk, keressük a megbékélést a világgal, keressük a szeretetet, és azt hiszem, mindenben ott van. Mindenben, amit feleslegesnek, esztelennek, időpazarlásnak érzünk a nagy Rohanásban. Pedig ott van. Azt hiszem meg kéne tanulnom (tanulnunk) megengedni, hogy a csodák, a szép pillanatok megtörténjenek. Akkor is, amikor nincs rá Idő...
