Következik ismét egy tűzoltós pihenő, ahol élő "közvetítést" hallhattunk egy közúti balesetről...
Aztán az utolsó kárhely - várva várt? Utólag nem annyira, de hát... Itt a kis csapat elég komoly levonással szembesült, ami az eddigi számításokat most keresztülhúzta... Tippelni sem mertünk, kicsit azt hiszem mindenki úgy érezte, hogy ennyi, elcsesztük... amit eddig már egész jól helyrehoztunk. Na mindegy, majd meglátjuk... ezzel a mottóval és kissé elnyűtt, a véghajrában pedig felborzolt idegekkel tértünk vissza a főhadiszállásra. Ment a találgatás... de végül is, az a lényeg, hogy jól éreztük magunkat, hoztuk, amit tudtunk, talán az első 10-ben ott leszünk... De 3 napos csapatként most így reményem vesztve annak is bőven örülni fogok, ha nem leszünk utolsók... már pedig az ki van csukva... Ennyire rosszak nem voltunk, nem lehettünk. Próbáltam így nézni a dolgokat, amíg igyekeztünk most már az eredményhirdetésre... :D Jobban izgulok, mint a verseny előtt...
Elkezdődött... hát amit a megnyitón majdhogynem gáznak éreztünk, abban most főszerepet vállaltunk, ugyanis fergeteges bulihangulat alakult ki a nagy unatkozásból... Kezdetnek jöttek a Savaria Karneválról már ismert római katonák, vagyis néhány vállalkozó kedvű férfiú, akik mint megtudtuk később egy csapattársunktól éppen az Aranybaglyot keresik... Ó, hogy ezt lehet még fokozni? Persze, akik látták azt a nem egészen egy percnyi videó felvételt a már említett eseményről, nos ők pontosan tudják, hogy a cukros zsűri nyilvános kivégzése csupán a hab a tortán. Számunkra teljesen érthetetlen vezényszavakat kiáltottak időnként a katonaimitátorok, úgy rémlett talán az ókori Róma nyelvén... "JA, hogy ez Magyarul van???" :D :D :D Ez a látszólag ártatlan kérdés indította el a valóságos röhögéslavinát... :D (És most ha megengeditek, meg kell néznem, mert már így pusztán a visszaemlékezéstől könnyesre röhögtem magam).
Kezdődik a kicsik eredményhirdetése... Az első 10 percben pattanásig feszült idegekkel figyeltük, hogyan lépegetnek egyre feljebb a helyezettek - piszok hosszúnak tűnő - listáján.
Első 10... kedveseim, el tudjátok képzelni azt, hogy innentől kezdve minden egyes elhangzott szám és helyezés után, úgy örültünk, mintha legalábbis elsők lettek volna? Körbenézve tapasztaltam, hogy nem mindenki érez ugyanígy... Mi a 9. helyezettet elhagyva a biztos nyolcadiknál is majd' lebontottuk a lelátót. Lépegetnek, egyre feljebb, 5.hely már biztos, amikor is jön a vízválasztó 4.
Bent lesznek? TÖKMINDEGY! :D De IGEEEEEN!!! Érmesek lettek, most már biztosan!!!
No de, még nincs vége... most már bármi lehet!!! Személy szerint semmit sem tartok innentől lehetetlennek... :) Lássuk, kik lesznek a bronzosok?! Egy biztos, NEM a Pécsi csapat! Atyaúristen... a komplett aréna a mi őrjöngésünktől zeng, pedig még vissza van a végső párbaj, amiből... EZÜSTÉRMESEN kerültek ki az általános iskolások!!! Nagyjából két mondat épült fel ezekben a pillanatokban a szókincsünkből: a NEM HISZEM EEEEEL!!! és a SZÉP VOLT PÉCS!! ami közel egy euroligás kosármeccs hangulatát volt képes felidézni bennem...
Következik a középsulisok eredményhirdetése, ami hasonló hangulatban telt... legalább ugyanilyen szép eredménnyel, hiszen a csajos csapat megosztott 4.helyet ért el, ami valljuk be, nagyon is szép!!! :)
Egek, már csak mi vagyunk vissza, a felnőttek!!! Gyanítom ezekben a percekben lehettünk az őrület határán... Ahogy sejtettük, nem a miénk az utolsó hely... de még ebben az idegállapotban is képesek voltunk matekozni, hogy na vajon?
Érzem, hogy valami nagyon jónak kell ma történnie, tulajdonképpen, ha bent vagyunk az első 10-ben onnantól mindegy, minden mindegy :D
Mit tippeltek? Mi történt, amikor meghallottuk a hangosban a fix 9.helyezést? El tudjátok képzelni? Nem valószínű, aki nem élte át még ezt (ahogy eddig én sem) az nem hiszem, hogy egyáltalán csak sejtené, hogy mi ott mit műveltünk...
Nincs hangom.... azaz nem lesz holnap, de nem érdekel. Legszívesebben a hátralévő időt visítással, ugrálással, ordítozással tölteném, ami igen alapos indok lenne egy komolyabb pszichológiai és neurológiai vizsgálatra :D Ja, hogy ez teljesen normális érzés, hogy izgalmamban nem tudom már mit kezdjek magammal...? ez az az állapot, amikor érzed hogy a hisztérikus röhögés és az örömbőgés határán táncolsz... És tulajdonképpen nem is járok messze az igazságtól, hiszen tombolunk, minden egyes elért magasabb helyezés hallatán kitör belőlünk az eget-földet rázó visítás, csapkodunk össze-vissza mint egy csapat retardált fóka, de nekünk most így jó... Nagyon jó, sőt, úgy érzem jó lenne, ha ez az érzés sosem múlna el!
Nem bírom... KÉSZ VÉGEEEE, tulajdonképpen a 7.hely előtt összesúgtunk, hogy ha a 6. megvan, akkor sztárok vagyunk, mert 3 kib**szott nap... az nem több mint...
GYEREKEEEEEEK! Anarchia, világvége...
Miii?!?!?! Jól hallok? Mivan? Hogy negyedikek már biztosan vagyunk?! Na ne, ezt nem... NEM HISZEM EEEEL!!!
Túlzás nélkül, lélegzet visszafojtva csüngtünk a konferansz minden egyes szaván... avagy ki lesz a negyedik helyezett? MONDJADMÁÁÁÁÁR JÓEMBER, KÖNYÖRGÖK, mert itt fogok ideg összeroppanást kapni!!!
És IGEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEN!!!!!!!! (előre is elnézést, de ezt egész egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy irodalmi színvonalú szavakkal írjam körbe, ami itt ezekben a másodpercekben történt)
"Aztabüdösk*rvaf*szba gyerekek, rohadtul benne vagyunk az első három helyezettben!!!!!!! Elhiszitek???"
Ak*rvaéletbe... én még mindig nem.... :D
Naszóval, hogy mit is éltem/éltünk át röpke 10 másodpercben? Megpróbálom leírni azt, ami voltaképpen lehetetlen... (bár ezen a napon egy-két lehetetlen eléggé valóságossá vált)
"Negyedik helyezést ért el az XY csa..."
"Basszátokmeeeeeg!" - a konferansz utolsó szavait már nem hallottuk.. nem hallottunk és nem láttunk mi akkor semmit... én csupán annyit tudok feleleveníteni a - szerintem pillanatnyi eszméletlenséggel párosuló - katarzis élményéből, hogy 5 nagyonordító, nagyonörülő, nagyönőrjöngő ember ugrott a másodperc tört része alatt a nyakamba, és csak szorítottuk egymást és tudtuk hogy nyertünk... mit? Az rohadtul mindegy... érmet most már biztosan, de ezt az élményt... ezt soha, semmivel nem lehet helyettesíteni, ahogy a nem túl régen megismert, (talán még nem is annyira ismert) de csupa szív-lélek barátaid örömmámoros ölelésében állsz...
Ciki vagy nem... de könnyes szemmel, ostobán vigyorogva mentem az Álomcsapattal a küzdőtérre, a dobogóhoz... Most jön az igazi idegtépés, de elhiszitek ha azt mondom, hogy nem mi lettünk a bronzérmesek? Mert mi nem... legalábbis ott állva nem akartam/tuk elhinni, hogy ez velünk történik... Egész egyszerűen nem...
A Rock 'n' tRoll EZÜSTÉRMES!!! Az ország második legjobb csapata elsősegélynyújtásban!!!
Gyakorlatilag amióta kimondták azt a bizonyos negyediket, megszűnt körülöttem minden, csak mi voltunk ott akkor, és az a máig hihetetlen öröm, ahogy a dobogón állunk és a nyakunkba akasztják csillogó, ezüstösen csilingelő érmeket, amit fogalmam sincs hogyan, de megszereztünk...
Így lett tehát Stairway to heaven ez az este egy 3 napos csapatnak... :D
El kell mondanom, hogy a mai napig, ha csak eszembe jut ez a néhány nap, nem tudom felfogni, miként fért el bennünk egyszerre ennyi boldogság...
Srácok, hihetetlenül hálás vagyok, amiért ezt veletek élhettem át, és őszintén bízom abban, hogy nem ez volt az utolsó! Végtelenül és őszintén köszönöm drága felkészítőnknek a belém vetett hitét és bizalmát, és azt, hogy nem engedte, hogy elbízzuk magunkat, ugyanakkor mindvégig hitt bennünk, hogy képesek lehetünk rá!
KÖSZÖNÖM NEKTEK!!! <3 :)
Ami az estét és a hazafelé utat illeti... nos azt hiszem ez nem publikus... bár az Uno Dentis reggelire megadta a kezdőhangot...
Az érzés, amikor megetetsz egy italautomatát némi nedű reményében, és azt írja ki, hogy a termék kifogyott... Te mit csinálsz? Végigzongorázod a gombokat, mire szegény pára kínjában kidob egy jeges teát, na meg egy bónusz mindjárt mellé, és röhögőgörccsel küszködve próbálsz inni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna...
A vonatozás... nos, azt hiszem, az államvasutak részére önköltségen kialakított elsősegélykocsink nem feltétlenül aratott osztatlan sikert az utazóközönség részéről. De mi jól éreztük magunkat! :D
THE END :)
2013. augusztus 28., szerda
Saturdayplace - folytatás :-)
Az esti csapatépítő fotózás és egyéb tevékenységek után tehát elindultunk a verseny megnyitójára. A eső meg - miért is ne? - elkezdett esni, de mi kemények vagyunk, nekivágtunk, rögtön egy kis pihenővel... első kárhelyünk, ahol megtudtuk, hogy a ''2 perc lejárt''... Remélem mindenki megjegyezte! :D Ja és a helyszín sem volt biztonságos. A pillanat hevében az értékelés után a csapat egy kicsit - érthető okokból - megzuhant. De hamar beláttuk, hogy a hibák számolgatása csak a további teljesítményt rontaná, no meg a hangulatot, ami még ezek után is igencsak jó volt... Jöttek a pihenőállomások, tűzoltókkal, ahol egy igen tanulságos párbeszéd fültanúi lehettünk. Íme, név és a teljesség igénye nékül:
Csaj: - Egy elit gimibe járunk
Csaj2: - Ja, oda csak ilyen nagyon okos emberek járnak
Tűzoltó: - Akkor te miért is jársz oda?
Az év egyik legszebb beszólása kétségkívül :D
Majd folytattuk utunkat keresztül a városon, a laikus szemlélődők nem kis örömére. Egy másik kárhelyen ellátás közben történt egy kis baki... Nos nem tudom próbáltátok-e már térdelő testhelyzetben -háttal - egy robogónak a támasztóját visszarúgni. Nem lehetetlen, nekem sikerült, de nem egészséges dolog betakarózni egy robogóval, pláne ha egy - imitált - nyílt törést próbálsz bekötözni... :D De ezt is összehoztuk. Irány tovább. Kaptunk mindenféle feladatot, közben persze ment a matekozás a pontjainkról, néhol diszkrét infókat is le lehetett szűrni egy-egy értékelő monológból... Legbelül végig hittem abban - mivel meg lettünk nyugtatva, hogy nem kell nyomja az esélyesek terhe a vállunkat :D (de bevallom ez volt eddig a legőszintébb és egyben a legmotiválóbb útravaló a versenyhez) - hogy egy 3.helyet el fogunk, el kell érnünk. Voltak pillanatok, amikor ez az érzés egyre jobban felerősödött... tudjátok, mikor az ember csüng azokon a szavakon, amiket az értékelésen hall, és próbálja levonni a következtetést, aztán a legkisebb jóra utaló kijelentést is ezerszeresére erősítí magában, hogy igen, igen meglesz. Azért a tömeges balesetnél mindenki meghatározó élményeket szerzett... A kommunikáció... nos igen, sok múlik rajta adott helyzetben, de némelyik párbeszéd meglepő fordulatokat tartogathat... Mire gondolok? Egy másodfokú égési sérüléseket szenvedett páciens, aki nem lát, és tulajdon fájdalmai kevésbé, az új, márkás pólójának állapota annál inkább érdekeli. Épp kezdenék örülni, hogy egész jól megértjük egymást, segítőtársam (vagyis, bajtársam ;) ) is visszatér mellém, amikor a semmiből odarohan egy lány, és ordítja, hogy Úristen, valaki körbehányt... A srác jajveszékel, hogy biztosan nem figyeltünk rá. De, és mellesleg senki sem hányt körbe. De mielőtt a tényt elfogadná, megkérdezi, ''Akkor négyzetbe?'' :D Ez volt az a pillanat, amikor verseny ide vagy oda, próbálunk komolyak maradni, de mikor a melletted álló mentős kezd el röhögni a beszóláson, akkor már nem tudsz mit csinálni... Először nem is értettük a dolgot, azt hittük mi csináltunk valami vicces bénaságot... de nem, úgyhogy röhögtünk mi is. A másik, ami a sérült igencsak csavaros észjárását bizonyítja, amikor megpróbáltam terelni a szót a pólója állapota és a fájdalmai közötti összefüggésről, mesélte, hogy külföldön vette, én imprózok, mert gondoltam verseny, hátha ''Igen látom Londonban?'' - célozva egy gyakori, de jelen esetben nem létező feliratra. A reakció? Szerintetek? ''Nem, Párizsban, Úristen, elszakadt? Elégett a pólóm? Meg fogok halni?'' És akkor most hozd helyre a 10 perces melót.. ''Jajj, dehogy, nincs semmi baja a pólódnak, ne haragudj de én meg diszlexiás vagyok, és nem fogsz meghalni, mert már jön a szaksegítség'' :D Letudva, de beteggel nem kell improvizálni :D
To be continued :D
Csaj: - Egy elit gimibe járunk
Csaj2: - Ja, oda csak ilyen nagyon okos emberek járnak
Tűzoltó: - Akkor te miért is jársz oda?
Az év egyik legszebb beszólása kétségkívül :D
Majd folytattuk utunkat keresztül a városon, a laikus szemlélődők nem kis örömére. Egy másik kárhelyen ellátás közben történt egy kis baki... Nos nem tudom próbáltátok-e már térdelő testhelyzetben -háttal - egy robogónak a támasztóját visszarúgni. Nem lehetetlen, nekem sikerült, de nem egészséges dolog betakarózni egy robogóval, pláne ha egy - imitált - nyílt törést próbálsz bekötözni... :D De ezt is összehoztuk. Irány tovább. Kaptunk mindenféle feladatot, közben persze ment a matekozás a pontjainkról, néhol diszkrét infókat is le lehetett szűrni egy-egy értékelő monológból... Legbelül végig hittem abban - mivel meg lettünk nyugtatva, hogy nem kell nyomja az esélyesek terhe a vállunkat :D (de bevallom ez volt eddig a legőszintébb és egyben a legmotiválóbb útravaló a versenyhez) - hogy egy 3.helyet el fogunk, el kell érnünk. Voltak pillanatok, amikor ez az érzés egyre jobban felerősödött... tudjátok, mikor az ember csüng azokon a szavakon, amiket az értékelésen hall, és próbálja levonni a következtetést, aztán a legkisebb jóra utaló kijelentést is ezerszeresére erősítí magában, hogy igen, igen meglesz. Azért a tömeges balesetnél mindenki meghatározó élményeket szerzett... A kommunikáció... nos igen, sok múlik rajta adott helyzetben, de némelyik párbeszéd meglepő fordulatokat tartogathat... Mire gondolok? Egy másodfokú égési sérüléseket szenvedett páciens, aki nem lát, és tulajdon fájdalmai kevésbé, az új, márkás pólójának állapota annál inkább érdekeli. Épp kezdenék örülni, hogy egész jól megértjük egymást, segítőtársam (vagyis, bajtársam ;) ) is visszatér mellém, amikor a semmiből odarohan egy lány, és ordítja, hogy Úristen, valaki körbehányt... A srác jajveszékel, hogy biztosan nem figyeltünk rá. De, és mellesleg senki sem hányt körbe. De mielőtt a tényt elfogadná, megkérdezi, ''Akkor négyzetbe?'' :D Ez volt az a pillanat, amikor verseny ide vagy oda, próbálunk komolyak maradni, de mikor a melletted álló mentős kezd el röhögni a beszóláson, akkor már nem tudsz mit csinálni... Először nem is értettük a dolgot, azt hittük mi csináltunk valami vicces bénaságot... de nem, úgyhogy röhögtünk mi is. A másik, ami a sérült igencsak csavaros észjárását bizonyítja, amikor megpróbáltam terelni a szót a pólója állapota és a fájdalmai közötti összefüggésről, mesélte, hogy külföldön vette, én imprózok, mert gondoltam verseny, hátha ''Igen látom Londonban?'' - célozva egy gyakori, de jelen esetben nem létező feliratra. A reakció? Szerintetek? ''Nem, Párizsban, Úristen, elszakadt? Elégett a pólóm? Meg fogok halni?'' És akkor most hozd helyre a 10 perces melót.. ''Jajj, dehogy, nincs semmi baja a pólódnak, ne haragudj de én meg diszlexiás vagyok, és nem fogsz meghalni, mert már jön a szaksegítség'' :D Letudva, de beteggel nem kell improvizálni :D
To be continued :D
2013. augusztus 23., péntek
Saturdayplace, avagy Rock 'n' tRoll Szombathelyen
Ahogy ígértem... életem egyik legjobb élménye, és a hozzá tartozó kis írás, élménybeszámoló vagy mittomén'... nevezzétek el, ahogy tetszik... :-)
Láda? Megvan. Akkor mehetünk.
Csapatok? Jelen. Nincs más hátra csak előre. 4 és fél órányi vonatozás után, a saját hülyeségünktől és a kifolyt narancsleves szutyoktól kábultan érkeztünk meg Szombathelyre. Mi várt ránk az elkövetkezendő órákban? Gyalogtúra, várakozás, szobafoglalás - avagy hogyan lesz a női mosdó koedukált? - gyaloglás, vacsora, gyaloglás, megnyitó...unatkozni esélyünk sincs.
A hangulat fantasztikus, habár legbelül talán mindenkiben ott az izgalom, feszültség, hiszen versenyezni jöttünk. Bebizonyítani magunknak és mindenki másnak, hogy vannak dolgok, amik időnként egészen apró részleteken múlnak, és hogy mire képesek emberek, ha összefognak... Sablon? Persze... csapatszellem, közösség, összetartás, jó hangulat, empátia. De mégis ezen áll vagy bukik minden. Hit? Az van... talán még nem elég. Majd lesz.
Esti instrukciók a kolesz 407-es szobájában, kötszer rendezgetés, és hogy is látunk el egy eszméletlent? Ki nyugtatja a pánikolót, és ki kötözi az artériás vérzőt? Ezt is megbeszéltük, sejtettük, hogy mi vár ránk másnap. Éjfél, lassan ideje lesz a pihenésnek... tettünk is erre irányuló próbálkozásokat, több-kevesebb sikerrel. Háromnegyed órányi ''Kopi-nevezéktan'' gyakorlati oktatás után végül feladtuk. A percenkénti átlag 10-12 utónév, úgy, mint K. Miltiádész és K. Majomevősas, a társaság agyi kapacitását lenullázta, így feladva a küzdelmet, nagyjából hajnali egy körül kidőlt a csapat a maga teljes, őrült valójában. Megegyezés alapján hajnali hatkor egyszerre fog csörögni minden telefon. Alig várom. :D
Így az utolsó utáni pillanatban úgy érzem, minden amit tudtam nyomtalanul elpárolgott a fejemből - úgy, mint az a maradék pár deci whiskey reggelre, ami őrizetlenül lett hagyva...
Az egészséges, alvástól kisimult arcok, vidám őszinte mosolyok reggel... nos azt hiszem megfizethetetlen emlékül szolgáltak... Egyenpóló, aztán irány reggelizni, mert nincs sok időnk már... :-)
To be continued... :) ;)
Láda? Megvan. Akkor mehetünk.
Csapatok? Jelen. Nincs más hátra csak előre. 4 és fél órányi vonatozás után, a saját hülyeségünktől és a kifolyt narancsleves szutyoktól kábultan érkeztünk meg Szombathelyre. Mi várt ránk az elkövetkezendő órákban? Gyalogtúra, várakozás, szobafoglalás - avagy hogyan lesz a női mosdó koedukált? - gyaloglás, vacsora, gyaloglás, megnyitó...unatkozni esélyünk sincs.
A hangulat fantasztikus, habár legbelül talán mindenkiben ott az izgalom, feszültség, hiszen versenyezni jöttünk. Bebizonyítani magunknak és mindenki másnak, hogy vannak dolgok, amik időnként egészen apró részleteken múlnak, és hogy mire képesek emberek, ha összefognak... Sablon? Persze... csapatszellem, közösség, összetartás, jó hangulat, empátia. De mégis ezen áll vagy bukik minden. Hit? Az van... talán még nem elég. Majd lesz.
Esti instrukciók a kolesz 407-es szobájában, kötszer rendezgetés, és hogy is látunk el egy eszméletlent? Ki nyugtatja a pánikolót, és ki kötözi az artériás vérzőt? Ezt is megbeszéltük, sejtettük, hogy mi vár ránk másnap. Éjfél, lassan ideje lesz a pihenésnek... tettünk is erre irányuló próbálkozásokat, több-kevesebb sikerrel. Háromnegyed órányi ''Kopi-nevezéktan'' gyakorlati oktatás után végül feladtuk. A percenkénti átlag 10-12 utónév, úgy, mint K. Miltiádész és K. Majomevősas, a társaság agyi kapacitását lenullázta, így feladva a küzdelmet, nagyjából hajnali egy körül kidőlt a csapat a maga teljes, őrült valójában. Megegyezés alapján hajnali hatkor egyszerre fog csörögni minden telefon. Alig várom. :D
Így az utolsó utáni pillanatban úgy érzem, minden amit tudtam nyomtalanul elpárolgott a fejemből - úgy, mint az a maradék pár deci whiskey reggelre, ami őrizetlenül lett hagyva...
Az egészséges, alvástól kisimult arcok, vidám őszinte mosolyok reggel... nos azt hiszem megfizethetetlen emlékül szolgáltak... Egyenpóló, aztán irány reggelizni, mert nincs sok időnk már... :-)
To be continued... :) ;)
2013. augusztus 21., szerda
FirstAid @ Szombathely :)
Levendulamánia...
Nőalanyaim számára bizonyára ismert fogalom a Levendula... :) Tisztaság, harmónia, nyugalom... ezek a dolgok jutnak eszünkbe leggyakrabban a lila növény neve hallatán. Ti hogy vagytok vele? Mi jut eszetekbe, amikor megérzitek az illatát? Jó pár éve, hogy megfertőzött a levendula és a hozzá tartozó kis szentélyek, szertartások egész sora :) Időről időre jelentkezem néhány levendulás bejegyzéssel, képpel, alkotással, de alapjában véve a blog nem erről szól... míg más rózsaszínben, addig én levendulaszínben látom a világot :P
Kezdésnek egy kép az idei levendulatermésről:
Üdvözöllek! :)
Üdvözöllek! :)
Hogy miről fog szólni a blog? :)
Hmm... nos, ez jó kérdés, talán ha azt mondanám, mindenféléről: barátokról, hétköznapokról, élményekről, történetekről, fotókról, rólunk, a nagyvilágról, akkor nem is vagyunk messze az igazságtól... ;)
mumus :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)